Mivel már az első cikkemben bemutatkoztam, itt nem teszem meg. Mint mondtam, szakközépiskolába járok, ahol fantasztikusak az osztálytársaim, nagyon jó fejek a tanáraim, és egyszerűen imádok oda járni. Ez így teljesen "hepi és minden szép" mondat volt, csakhogy... mindig, de mindig rámtör egy félelem, hogy valyon depressziós vagyok, vagy sem? Hogy meglátják rajtam a tanárok/diákok, hogy milyen rossz napom/napjaim vannak? A kérdésekre részben választ kaptam: az osztályfőnököm rámírt viberen, hogy van-e valamilyen problémám, és tud-e segíteni? Nos, ennyit az elvemről: Ha belül fál, mosolyogj kívül is, hogy ne látszódjon rajtad a bánat! Nos, úgy látszik, az osztályfőnökömet nem lehet becsapni. És mivel annyira el szerettem volna már valakinek, bárkinek is mondani, hogy mi bánt, ezért kitártam a lelkemet előtte.  Nos, ugye kitártam a lelkemet neki, ő meghallgatott, próbált tanácsokat adni, és én meg is fogadtam őket, és egy kicsit jobban is lettem. Ez történt kb. fél éve.

Ezek után néha-néha visszatért a sötét oldala az életemnek. Próbáltam titkolni a borús napjaimat, kisebb-nagyobb sikerekkel. És eljött a tegnap előtti nap, ami megváltoztatta az életemet. Hírt kaptam apától: a nagymamám gégerákos. Összeomlottam. Nem érdekelt már, hogy ki veszi észre, nem érdekelt, hogy esetleg lenéznek. Nem érdekelt. Az órákon, az edzéseken, a szünetekben, otthon, mindenhol depis voltam/vagyok. Fél éve még azt hittem, ennél szarabb nem lehet az életem. Aztán eljött a szeptember 18. napja. Sírtam és sírtam, napokon, estéken át. Mert hát mennyi esély van arra, hogy valaha felépül a nagymamám? Ráadásul a rákból?! A lehetetlennel egyenlő. És mint mondtam, összetörtem. Az iskolában az osztálytársaim egymást kérdezgetik, hogy mi bajom van? A tanárok kérdezik, hogy minden rendben van, I? (mostmár ezt fogom használni a nevem helyett, ugyanis ezzel a betűvel kezdődik a nevem) És én még arra is lusta vagyok, hogy műmosolyt varázsoljak az arcomra, legalább addig, amíg felelek, de helyette csak ennyit mondok, ugynolyan borús tekintettel: -Hát persze, jól vagyok, csak kicsit fáradt vagyok. És itt le van minden rendezve. De mint mondtam, az osztályfőnökömet nem lehet becsapni, szerencsére vagy szerencsétlenségemre, azt nem tudom. Tegnap egy eléggé depis képet raktam ki a viberemnek a profilfotó helyére, erre azonnal rámír, hogy mi ez a kép? Én csak annyit mondtam, hogy mostanában egy "kicsit" szomorú vagyok. Megkért, hogy cseréljem le, és hogy nincs okom a bánatra. Aha... na mindegy. Lecseréltem. Másnap volt vele órám, láttam rajta, hogy látja rajtam, hogy még mindig rettenetesen szomorú vagyok, de nem kérdezte meg mi a baj. Nem hívott oda magához hogy megkérdezze, minden rendben van? Azóta volt vele még 3 órám, és semmi.

Sok mindenkinek számítok ...